Minisztertanács Rehabilitációs Bizottságának
Budapest
Művelődési Minisztérium
Tisztelt Rehabilitációs Bizottság!
Válaszolva a művelődési miniszternek a Magyar Írószövetség Tájékoztatójában közzétett felhívására (1990.III.) az alábbiakat közlöm.
Az 1970-es években és az 1980-as évek első felében írásaimat szános esetben szamizdat formájában publikáltam, és részt vettem a demokratikus ellenzék különféle politikai akcióiban („repülő egyetem”, tiltakozó petíciók aláírása és aláírások gyűjtése stb.). Megtorlásként többször is megszüntették munkaszerződésemet (MTA Filozófiai Intézet, ELTE BTK), megakadályozták álláshoz jutásomat, nem részesülhettem irodalmi díjakban és ösztöndíjakban, nevem felkerült a publikációs tilalmi listákra. Mindezek a törvénytelen és a nyilvánosság mellőzésével végrehajtott intézkedések súlyos anyagi károsodásomhoz, végül pedig teljes anyagi ellehetetlenülésemhez vezettek.
Mivel munkaszerződéseim felbontása illetve meg nem hosszabbítása vagy más, mondvacsinált indokok alapján, vagy minden indokolás nélkül történt, ezeket az intézkedéseket dokumentálni nem tudom – ha csak a központi irattárak nem őrzik a megfelelő dokumentációt. Úgy vélem, a nyilvánosságra soha nem hozott tilalmi listáknak mindenképp kell legyen archivális nyomuk, az erre vonatkozó bizonyító anyag tehát nagy valószínűséggel felkutatható.
A történtekkel kapcsolatos álláspontom a következő:
1. Igényt tartok erkölcsi rehabilitációra, az ellenem elkövetett intézkedések jogsértő voltának utólagos deklarálására.
2. Anyagi rehabilitációhoz a sérelmemre elkövetett intézkedések állami erőforrásokból történő kompenzálásához nem ragaszkodom.
3. Határozottan elvárom, hogy a Rehabilitációs Bizottság hivatalból képviselje kártérítési igényemet azokkal a hivatali hatalmukkal visszaélő magánszemélyekkel szemben, akiknek minden törvényes jogalapot nélkülöző intézkedései szándékos megkárosításomhoz vezettek. (Az általam gyanúsított személyek: Aczél György, Pozsgay Imre, Knopp András stb.).
Tisztelettel:
Csalog Zsolt
író
Budapest, 1064 Izabella u.
50. II. 17.
Budapest, 1990. március 6.
Zsolt e levelére SOHA nem kapott választ! Czene Gábor (a Népszabadság szerkesztője) - két hónapnyi "gondolkodás" után - azt írta, az újság NEM közli le e levelet, sem!
éva
Információ
Információ
A tüdőrák és a tüdőrák-műtét nem volt nekem ismeretlen vagy mitikusan távoli dolog. Leginkább a nagynéném története hozta közel. Tüdőrákját 56 tavaszán diagnosztizálták, műtötték, aztán a műtét után rövid ideig nálunk volt, Szentesen, hogy “egy kicsit, összeszedje magát”. V. néni egy drága angyal volt, életem főszereplője – tébolyító volt tudni a valóságot: felnyitották a tüdejét, és megállapították, hogy késő, hogy a rák már mindenütt megtámadta, kész. Visszavarrták, és ébredés után vidáman közölték vele: az operáció pompásan sikerült. Csak a közeli hozzátartozók tudhatták az igazságot. Élesen emlékszem: ült vagy feküdt a szentesi múzeum parkjában, a nyugágyban, az arca sárga és tele fájdalommal, és halk hangon, lihegve engem bíztatott. Hogy ez egy nagyon goromba műtét, nem könnyű rendbejönni utána; de most már nem tart soká, majd meglátom, mire visszajövök… Nem sokat lehettem vele, pár nappal az utolsó vizsga után menni kellett nyári katonának – most nem is nagyon bántam, legalább nem kell résztvennem tovább ebben az ocsmányságban. Mire abbahagyhattam szocialista hazám védelmét, V. néni nem volt már. Engedelmes lény volt, csendesen megfulladt. Anélkül, hogy az utolsó kívánságait elsuttoghatta volna valakinek.
(Pár hónap múlva, a legkisebb hezitálás nélkül fegyvert fogtam és végigharcoltam a forradalmat. Ha valaki megkérdezné, tulajdonképpen mi ellen lázadtam [még nem kérdezte senki!], egészen rövid válasszal is megmagyarázhatnám: a hazugság, a mindent elborító hazugság ellen. Ennyi.)
Most én ülök egy orvossal szemben, közli velem a diagnózisomat. Rákos daganat a jobb felső tüdőlebenyben. Ezen belül azonban egy elég szerencsés eset…
Kedves, emberi hang, de talán épp a tapintatát sokallom. Szelíden félbeszakítom és részletesen előadom a határozott igényeimet. Hogy én nem kérek semmiféle sódert. Hamis illúziókat nem akarok építeni, RAKASZKODOM tehát a pucér igazsághoz. – Éva is ott ül velünk, - ÉS mindez vonatkozik a feleségemre is.
Bólogat, és mondja is, hogy érti, és tudomásul vette. Habár egy icipicit azért vitatkozna. Hogy én nem is sejtem, milyen sokan vannak, akik éppen hogy a púderhez ragaszkodnak, akár közlik előre, akár nem – és előad egy példát is.
Jó, persze, az emberek sokfélék, és néha egészen furcsák. Még azt is el tudom képzelni, hogy egy-egy ilyen fazonnak joga van a maga makacsul igényelt dezinformációjához – habár vitathatatlan, hogy ez is a hazugság mocsarát mélyíti, mindnyájunk veszélyére, úgyhogy, ezen még érdemes lenne gondolkodni. Mindenesetre: kérem, hogy engem (minket) tekintsen maradéktalanul felnőttnek. Most akkor folytathatjuk…
- Helyes. Ott hagytuk el, hogy elég szerencsés helyzet, mert hogy ez a daganat könnyen hozzáférhető, akadálytalanul operálható – stb.
Aztán még néhányszor lezajlott ugyanez a beszélgetés, további doktorokkal – rendesen körülbástyáztam magamat. Így most akkor biztonságban leszek? Ha nem is a rák, de legalább a hazudozás ellen?
Műtét, snitt. (Nem azért mondom, de elég találó a kifejezés, mert tényleg mintha elvágták volna – a történetet is, meg engem is.)
Nem szeretném eljátszani a sötét erdőben eltévedt árvagyereket, mert azért jutottam én hasznos információkhoz is. Az anaszteziológustól. Ráadásul a legjobbkor, vagy egy héttel a műtét előtt, amikor az ember még hibátlanul befogadó. Meg ami még frankóbb volt: pár nappal az operáció előtt - itt már keverednek a napok - váratlanul beállított O. barátom – nem is tudom, hogy mászta meg a féltüdejével a dombot meg a lépcsőket, nyilván épp azt akarta megmutatni, hogy lehet fél tüdővel is élni. Ömlöttek belőle a nélkülözhetetlenül hasznos tudnivalók – jaj de jól jött! Ahogy közeledett az ünnepnap, sűrűsödtek a barátok, és öröm volt valamennyi, talán méltatlan is, hogy csak egyet emelek ki közülük, de ebben a menetben valószínűleg O. hozott a legtöbbet, éppen ezzel a gyakorlatias megközelítéssel. A többiek leginkább úgy jöttek, hogy “hátha ez a végső búcsú” – és ez nem baj, egyáltalán nem; csak sajnos ehhez az aktushoz nincsen nyelvünk. Valami idétlen illem meggátolja, hogy kimondjuk, amit gondolunk, még ha fontos lenne is. Ha én kezdeném el, hogy “nézd, lehet, hogy most utoljára látjuk egymást”, akkor is az lenne a válasz: “ugyan, most mit hülyéskedsz?”, stb. (Jóformán az egyetlen kivétel S. doktor volt – de ez egy későbbi történet.)
Hogy maga a műtét milyen volt, arról a jámbor áldozat aligha mesélhet: az altatás alól csak a farka lóg ki a józan létbe. Már amennyire “józan” ez a lét, közvetlenül az erőszakos ébresztés után – én semmire nem emlékszem, csak Éva emlékeztet, aki persze azonnal odasündörödött. “Doktornő, ez teljesen elviselhetetlen!”, lihegtem az anaszteziológusnak. “Doktornő, szabad itt káromkodni?” – na ez tök jellemző rám, ez a nevetségességig fajult jólneveltség. “Végülis semmi akadálya. De minek?”, felelte a fanyar humorú dokinő. Mire eltekintettem még a káromkodástól is. O. barátom előzetesében annyi állt az ébresztés utáni percekről (órákról? napokról?), hogy hát az bizony nem egy kéjmámor, de azért ki lehet bírni. Meg az altatóorvos is kábé ezt prognosztizálta. Mindkettőjükkel állom a vitát: ezt NEM LEHET KIBÍRNI. Kizárólag alternatív lehetőségek hiányában bírjuk ki mégis.
Az ébresztés utáni órákban, napokban sorra jönnek az ügyben bűnrészes orvosok, és vidáman közölték: az operáció pompásan sikerült. Nyájasan mosolyogtam és hörögtem valamit. Miközben lelki szemeim előtt V. nagynéném keresztül-kasul elrákosodott tüdeje pulzált, s a gyors kezek, ahogy hamar visszavarrják a szörnyűséget. Lám, milyen vagyok, képtelen szabadulni egy negyven évvel ezelőtti hazugság karmos szorításából – pedig hát azóta tényleg sokat változott a világ, még a miénk is!
Aztán, hát természetesen fantasztikus szépen gyógyult a sebem, meg a röntgenképem is a lehető legszebb volt… - Ja a szövettani? Az még nem készült el. – Miért, hát mennyi idő kell hozzá? – Hol így, hol úgy. Tényleg van úgy, hogy pár nap elég, máskor meg… - Tényleg volt rá esély, hogy én mindenestül elfelejtsem az egész rohadt szövettanit, különben is addigra már a következő istenverésével kínlódtam. Évát viszont lényegesen nehezebb átverni, ő kerülű úton is elérte a szövettani leletet. És számon kért: - De hiszen már 5 napja készen van! – Nézze, én csak magát akartam kímélni…
Még ha nem pont erről beszéltünk volna, már a legelején, alaposan megrágva az egész témát! És mintha nem abban maradtunk volna, hogy jó, kinek-kinek a maga igényei szerint, de én mereven ragaszkodom az engem megillető információkhoz, a teljes és szépítetlen igazsághoz.
Ezt, ezt nem tudom feledni, ezt nincs kedvem megbocsátani.
És kimondom, fennhangon: Honfitársaim! Ha orvos mond nektek valamit a testetekről, ne higgyetek neki! Ellenőrizzétek! Vagy: higgyetek neki – ha kedvetekre van a rózsaszín hazugság.
Ez ronda pofon volt. Ehhez képest maga a szövettani, szóval hogy a lelet elég pocséknak bizonyult: lócsöcs.
Csalog Zsolt
Sort sztori - egyeseknek
- Oszd meg! - mondá az Úr.
Megosztotta.
- Uralkodj! - mondá az Úr.
Uralkodott.
- Sokasodj!
Sokasodott. Habár eléggé ímmel-ámmal.
- Jó. Akkor most építsed!
Megosztotta.
- Hoppá - mondá az Úr. - Süket vagy? Mondom: ÉPÍTSED!
De hogy így meg úgy. És különben is, még nem volt rendesen megosztva, úgyhogy - -
- Oké, ha jobban tudod, hát csináljad.
Csinálta.
Rosszabbul tudta.